Ikerlángok beszélgetése – avagy a napernyő esete

Egy pár ült a tóparthoz közeli padon. Meleg nyárias idő volt. A kedvenc padjukon ültek, a lány, ki kicsit fázósabb volt, ha lehetett a napra ült, a fiú inkább az árnyékot szerette, ha tehették, mint most is így ültek le. Bár sokat voltak együtt, mégis volt mindig mondani valójuk a másiknak, mi is történt velük. A lány szeretett hosszan beszélni, nagy látószögben elmondani mind azt, ami benne van. A fiú inkább célratörően, specifikusan az adott téma lényegére törve, igyekezve megfogni a mélyben lévő összefüggéseket. Beszélgetésükből felnézve tekintetük egy nyitott ernyőre tévedt, amelyet a szél kicsit odébb görgetett a stégen horgászó férfi mellől. Az ernyő nyitott fele a pár felé nézett, eltakarva a szárát. Mindketten oda néztek.
- Egy esernyő! - mondta a lány. Tekintete meg akadt az ernyő zöld színén, s a méretén. Egy esernyő ilyen. Közelebb húzódott a fiúhoz. Az ernyő egy újabb közös pont volt, amit éppen akkor abban a pillanatban együtt néztek. Gondolatában már ott volt, hol is van az ő esernyője, mikor használta utoljára, mikor is esett legutóbb az eső, amikor pont nem volt nála, s de jó lett volna ha nála van. A fiú mint mindig most is látta a lány gondolatait megsimogatta a lány kezét, s az ernyőt nézte. Igen lehet, hogy esernyő – gondolta a fiú - de a horgász a nap ellen hozta ide, már napok óta nem esett, s ma sem fog. A funkció dönti most el hogy mi is ez, függetlenül, mire is gyártották. - Majd így szólt a lányhoz:
- Napernyő.
A lány távolban járó képzeletét a fiú ki nem mondott gondolatai szertefoszlatták, még egy pillanat töredékére utána kapott a képnek, de az már el is illant. Ránézett a fiúra, s kicsit viccelődve, kicsit mérgelődve megismételte:
- Esernyő!
- Lehet, de a funkciója miatt most napernyő. - mondta a fiú, tárgyilagosan, most neki csak a felhasználási mód szempontjából volt fontos.
- Akkor is esernyő!
A fiú a lányra nézett, s rá mosolygott. Látta és érezte azt a különös megfoghatatlan mégis megfogható köteléket ami most is össze kötötte őket. A pillanat volt fontos ami megint elindította egy úton kettőjüket egy újabb állomásra ahol még mélyebben megismerhetik önmagukat. A fiú észre vette azt a kis játékot, amit a lány elindított. Fókuszát levette az ernyőről, nem volt eddig se fontos neki, teljesen mindegy volt mi az. A lány volt fontos. Ismerete ezt a „kötekedő” játékát a lánynak, s tudta igazából maga ellen küzd, a saját belső falaival, hogy közelebb tudjon kerülni hozzá. Így átölelte s mosolygott.
- Akkor esernyő.
A lány rámosolygott egy kis fintorral, mert elvették a játékát, de a pillanat mikor átlépte önön falát mindkettőjükben egy fénysugarat indított el mellyel kitártak megint egymásnak egy újabb kaput megosztva lelkük titkos darabját a másikkal, a lány megérezve a fiú lelkének egy újabb csodálatos részét, már nem is bánta, hogy nem ment a fiú bele a játékába. Megérezve a pillanatot és egy közelgő szelőt és oda bújt a fiúhoz.
Egy újabb kicsit erősebb szél támadt, meg mozdítva újra az ernyőt, mely ezáltal megfordul, s a pár felé mutatta a jellegzetes asztalhoz rögzíthető napernyős szárát, mintegy eldöntve a kérdést.
- Napernyő! - állapították meg egyszerre, s összebújva nézték tovább a tavat. Belül mindketten hálásak voltak a napernyőnek és lelküknek az utazásért, melynek köszönhetően megannyi együtt töltött élet után megérkezve abban az állapotba, ahol játszmák nélkül egymásra figyelve, nyíltan egymás mellett járják útjukat.