A habok hátán

Hullámzott a tenger. Nem nagyon, csak annyira, hogy kényelmesen ringatózhasson a felszínén az a néhány sirály, akik leszálltak a víz felszínére pihenni. Egy óceánjáró keltette hullámok voltak, melyek mostanra, már kezdték energiájukat elveszíteni. Csendes nyári zápor hullott az égből, habosra fodrozva a víz felszínét. Az óceánjáró még látható volt a távolban, méltóságteljesen szelte a habokat, hatalmas hullámokat keltve maga körül.

A fedélzet teljesen kihalt volt, egy lélek sem járkált odakint, nem dőltek el a nyugágyakban napozni, a medencében sem fürdött senki. Valahogy mindenkinek jobb elfoglaltsága akadt, mint a nyári áztató esőben kint bőrig ázzanak. Lent bál volt, nagy össznépi mulatság, s az emberek nagy része ott volt. Persze nem mindenki. Volt ki ott lehetett volna, de mégsem ment, s volt, aki nem mehetett, de szívesen bulizott volna. A hajónak mennie kellett, s ahhoz összhangnak kellett lennie, különben felborul a hajó egysége, és káosz hatalmasodik el mindenen. Így hát mindenki tette a dolgát, ami rá volt szabva. És az utasok ebből semmit sem érzékeltek. De volt valaki, kit nem érdekelt a hajó belsejében zajló vigadalom.

Kinyílt a fedélzeti ajtó és kilépett rajta egy fiatalember. Körülnézett és egykedvűen fogadta, hogy esik az eső. Az arca nem tükrözött csalódottságot vagy bosszankodást, inkább csak beletörődést. Annak az embernek a beletörődése volt ez, ki feladott már mindent, ki bele fáradt már abba is, hogy sajnáltassa magát, beletörődés a megváltoztathatatlanba. Elindult a fedélzeten s nézte a szomorkás esőt. Annak legalább voltak érzelmei, belőle már kihaltak. A nyári eső beborította a férfit, s percek alatt bőrig áztatta őt. De ez sem tudta kizökkenteni. Komótosan a hajó korlátjához lépett és kinézett rajta, le a vízre.

A feleségével jött el erre az útra, remélte, helyre jönnek a gondjaik. Az egész azzal kezdődött, hogy egy nap élete párja beállított azzal az örömhírrel, hogy felajánlottak neki egy állást egy jól menő cégnél, melyet már el is fogadott, s az sem volt utolsó dolog, hogy jóval több fizetésért, mint amennyit ő keresett. Nagyon zavarta a dolog, de nem mondhatta el neki, hisz ő a fellegekben járt a boldogságtól. Nőtt a feszültség közöttük, mely hol kitört, hol pedig visszafojtotta a férfi. Egyre szerencsétlenebbül érezte magát, s ha hangot adott neki, az csak veszekedésekhez vezetett.

Aztán egy szép napsütötte reggelen bement a munkahelyére, s az íróasztalán egy boríték várta, egy olyan boríték mely a fizetést szokta magába rejteni. De ezúttal nem a fizetése volt a borítékban, hanem a felmondása. Tehát munkanélküli lett, s egyre sűrűbben maradt ki éjszakára a felesége „munkavacsora” címen. Majd egy nap, mikor vásárolni ment a közeli hipermarketbe az egyik étterem ablakában meglátta őt egy férfival félreérthetetlen helyzetben. Nem csinált botrányt, egy részt azért, mert nagydarab volt a fickó, s nem volt kedve még ráadásul elveretni magát, másrészt kíváncsi volt, mikor jön a telefon az újabb „túlóra miatt”. Nem kellett sokáig várnia, fél óra múlva hívta fel a lány, hogy sürgősen külföldre kell utaznia a hétvégén.

Az nap este új barátokat szerzett a fiú a környék kocsmáiból. Arra nem emlékezett, hogy mikor és hogyan ért haza, sem arra, hogy hova lett a hétvége. És ez csak rosszabb lett. Elindult a züllés útján, s a lány nem bírta látni őt, hát még ritkábban ment haza. A fiút a barátai húzták ki a mélyből. Fájdalmas hónapokat élt át, mire újból józan lett és szerzett munkát magának. Kemény munka volt, de az éltette, talán vissza tudja hódítani a lányt.

S egy este azzal állt elő a lány, hogy a cég szervezésében egyhetes hajókázásra megy. Gondolta, itt az alkalom, hogy visszaszerezze őt. Megfenyegette, hogy vagy magával visz az útra, vagy mire visszajön, eladja a lakást és nem lesz hova visszajönnie. Így jött el erre az útra, reménnyel tele. Mindent megtett, romantikázott, megpróbálta megbeszélni a problémát a lánnyal, de semmi, hatása nem volt. S hogy még kerekebb legyenek az események a lány nyilvánosan a másik férfi karjaiba vetette magát.

Most ott állt a korlátnál, és minden érzelem nélkül nézte a tengert. Nem az foglalkoztatta már, mi van és hogyan jutott ide, hanem az, hogy ezek után mihez kezdjen. Az eső elállt s a felhők között kikukucskált a napocska. Új remény ébredt, egy új élet kezdetének a reménye.