Ikerlángok a Tó partján – avagy a vihar esete

A tavasz első pillanatától álmodoztak a Tó parti pihenésről, mely mindig a nagy víz az ott átélt megújuló egymásra találásokat adta nekik. A fiú már hónapokkal az indulás elött elkezdte az előkészületeket, mert tudta, ha a lányra vár, úgy járnak, mint az előző évben, nem mennek sehova. Nem azért mert a lány nem akart menni, nem azért mert nem akart a fiúval együtt lenni, hanem azért, mert a lány várta, hogy „Ő a férfi, hozza meg a végső döntést”. Ez adta meg a lánynak, a biztonságot, a támaszt a határozott férfihoz. A fiút az együtt döntés az „Egység” irányította, hogy mind a ketten megtalálják benne a saját elképzelésüket. A lány egy-egy helyet kinézett, de határozni nem akart, a fiúra bízta, hogy találja meg a helyet, ami csak az övék lesz azon a nyáron. A fiú vett egy nagy lélegzetet, s döntött. Választása a számára is ismeretlen helyre esett, mely így a távolból is kettőjük világát tükrözte: az örök vizet, mely a szállást is majdnem körül ölelte. A benne levő kételyek ellenére, bízott a választásában és elindult a megvalósítás útja felé. Hitt benne, hogy a lánynak is tetszeni fog.

 

Számukra minden együtt töltött idő kezdete, egy zenei hangolódás volt, mint a nagy hangversenyek elött az egyes hangszerek találkozása, hogy együtt a legszebben szóljanak. A lány hol közelebbről, hol messzebbről érkezett és kereste az utat a fiúhoz. Ezt úgy szokta mondani, hogy hozzá nyugszik, s ehhez neki idő kellett. A fiú úgy érezte ilyenkor, hogy a lánynak a kisebb rezgésről át kell hangolódnia az őt kőről ölelő magasabb rezgésre, s ez időbe telik. Így mindig türelmesen várt, hogy a lány megérkezzen, hiszen neki nehezebb áthidalnia a két világ közötti távolságot. Ilyenkor a fiú türelme s nyugalma mindig felhívta a lány figyelmét, arra milyen messze is van az az élet, amit most még él, attól az élettől, amit a fiú mellett megtalált.

 

S mikor eljött a rég várt indulás napja, nem is történhetett ez másképpen. A fiú már egy hete készülődött, hogy az indulás és az összehangolódás a legszebb (legkönnyebb) legyen. A nap a nyár egyik legmelegebb napja volt jelezve nekik mi minden van bennük és mi minden történhet azon a nyáron. A forróság enyhítésére az éppen elromló autós klíma sem hozott enyhülést, amennyire lehetett leeresztett ablakkal mentek, s a lány bizonygatta, hogy nem gond a klíma hiánya. De ott volt minden a levegőben az egymásra hangolódás kezdeti feszültsége és ehhez adódó valami megfoghatatlan rezdülés a lányból. A fiú jól ismerte a lányt, tudta az egyik kedvenc színe a lila, emiatt is esett a választása épp erre a szállásra, de ez most nem hozott a lánynál enyhülést, sőt erősebbé már szinte kézzel foghatóvá tette a feszültséget.

 

A szobába lépve, az ottani klíma döcögős indulása is egyfajta jel volt, a sikeres bekapcsoláskor pedig levendula illatot fújva a levegőbe. A lány ezt nem vette észre, de szikraként jelentkezett benne levő újabb feszültség, mert az illat az emlékek mélyéről rossz érzéseket hoztak fel benne, nem szólt egy szót sem, de a fiú érezte, hogy valami nem jó. Érezte ahogy a lány teljes teste megfeszül és mint egy íj a kilövés elött csak azt a bizonyos pillanatra vár, egy szikra elég lett volna, hogy a lány kitörjön, de a fiú figyelt és engedte a pillanatot a maga megfeszülő szépségében, hogy a néma lány magától enyhüljön. A lány a biztonság ölelésében hálás volt a fiúnak azért, hogy teret s időt hagyott neki.

 

Egy kis idő után együtt indultak el felfedezni a helyi strandokat. A lánynak víz kellett, el akart merülni a habokban. A víz mindig nyugtatta, s kivitte belőle mind azt a nyugtalanságot, ami benne volt. Vágyott arra, hogy most is elmerüljön és a benne dúló vihart elvigye a víz. A megnyugvást hozó hely azonban váratott magára még nem mutatta meg magát, pedig igazán keresték. A lány még feszültebb lett, tartott attól, hogy nem tudja csitítani a viharfellegeket, s azt a fiú nyakába zúdítja, pedig tudta nem ő tehet róla, még akkor sem, ha mindig azt mondja neki viccesen:” Mindenről te telhetsz!” A fiú egyre kellemetlenebből érezte magát, a hitte segítette és gondolatában az járt, hogy pontosan emiatt szerette volna, ha a lánnyal együtt tervezik meg a nyaralást. Tudta, hogy a lány az, aki nehezebben találja meg a helyét. Nem amiatt nem akarta szervezni az utazást, mert nem tudott dönteni, intézkedni, ahogyan a lány gondolta, hanem azért, hogy olyan legyen a nyaruk, amilyennek mind a ketten megálmodták. Már itt voltak, és semmi sem a legoptimálisabban alakul, a lelkük mélyén valahol azonban mind a ketten hitték s tudták, hogy jönnie kell az enyhülésnek. Mikor mindketten megadták magukat a pillanatnak, szinte a semmiből termet előttük a HELY. Az volt az Ő helyük, tágas tér és az a bizonyos megfoghatatlan víz és part elegy, melyre úgy vágytak mindig. A víz lassan elkezdte elmosni a lány feszültségét, már érezhető volt az enyhülés, de túl nagy volt és az idő mi adatott ekkor kevésnek bizonyult. Már közeledett a fiúhoz, de még nem engedte közel magához.

 

Az égen lassan közeledő felhők ijesztő képet vetítettek a fiú elé, hiába érezte még maradni kellene, hogy a lány feloldódjon a víz habjai között, az indulás mellett döntött. A lány ennek is ellenállt, de mikor el kezdett cseperegni az eső, hajlott az indulásra, kicsit éreztetve, hogy egy pici esőtől nem kell ennyire megijedni. De a csepergésből percek alatt eső lett. A fiú szólt, hogy menjenek be a mellettük lévő ház eresze alá. A lány „Elolvadsz egy kis esőtől?” felkiáltással engedett. Alig érkeztek meg a menedéket adós eresz alá, az esőből jégeső a szélből szélvihar kerekedett. A természet egy pillanat alatt tomboló hurrikánná vált, több évtizedes fákat kényszerítve a földre és a jégdarabokkal örök emléket hagyva a természetben. A Tó elhagyta medrét hajókat tett a partra vagy borított össze figyelmeztetve mindenkit hatalmára. A természet egy pillanat alatt rombolt pusztított mindent maga körül, mintha csak megmutatni akarta volna a lány belső viharát, mely ugyanúgy tombolt s feszült neki a világnak.

 

A lány tudta, hogy ha a fiú nem lett volna ily türelmes hozzá, ugyan ilyen pusztítást tudott volna okozni ő is. Hálás volt a fiúnak, mert tudta, hogy mindent érez, ami benne zajlik, elviselte s hagyta, hogy maga találja meg a megnyugvás útját. Mindig csodálattal töltötte el, hogy a fiú érzi s érti őt, s mindig megtalálja a legjobb módját az egymásra találáshoz. Mintha minden alkalommal újra s újra meghódítaná.

 

Az út elején nem gondolták, hogy még közelebb tudnak kerülni egymáshoz, mint ahogyan addig. De ez a nyár valamit megváltoztatott, valami újat hozott, s a lány rájött, hogy újra meg kell tanulnia szeretni, és engedni azt, aki látja és szeretetével körbe öleli minden pillanatban. Mindketten megértették az egymásra hangolódással a hurrikánt is szelíd széllé változtathatják. A szelíd szél egy új napot, s a kapcsolatukban egy új magasságot hozott. Kíváncsian néztek az elkövetkező felfedezéseik elé.