Az állás

 

Egy Volvo kanyarodott be méltóságteljesen a ház elé. Az ajtaja kinyílt és egy magas, szőke, kék szemű, úgy a harmincas éveiben járó, erőt sugárzó férfi szállt ki az autóból. Becsukta a kocsi ajtaját. Felment a lépcsőn, s belépett az ajtón. Léptei határozottak és magabiztosak voltak. Tudta, ő más, ő nagy dolgok véghezvitelére született és a tisztelet ki jár neki ezért. S most ezek a nagy dolgok születőben vannak.

Bent a portás fogadta, kitől rögtön megtudta, merre kell mennie. Na ez az – gondolta - már tudja a portás is, hogy jövök, itt már várnak rám! A lifthez lépet, mely nem várakoztatta sokáig. Kinyílt az ajtó, beszállt, s megnyomta a harmadik emeleti gombot.

Tudta, hogy az első benyomás a döntő és ő nem engedhette meg magának, hogy rossz kép alakuljon ki róla. Akkor bizonyítani kell neki, de ő nem arra született, hogy bizonyítson, hanem arra, hogy mindenki hódoljon az ő nagysága előtt. Így hát kiöltözött, megborotválkozott, mindent elkövetett, hogy a külseje makulátlan legyen. Ismerte a módot, hogyan nyerje meg mások bizalmát. S most itt volt, meggyőződve arról, hogy ő kapja meg az állást, hiszen minden szükséges papírt, s gyakorlatot fel tudott mutatni, sőt még többet is.

A lift megállt. Kinyílt az ajtaja és a férfi kilépett rajta. Körbe nézett, s amit látott attól egy kissé visszahőkölt. Tegnap, mikor telefonon felhívták, hogy jelenjen meg személyesen az irodán az állással kapcsolatban, arra gondolt, hogy azért hívják, mert megtetszett az önéletrajza, s fel akarják kérni, hogy dolgozzon nekik. De körülnézve a helyisében, ahova érkezett, aggodalom kezdte elfogni őt. Egy váró volt, s rajta kívül még négy úriember üldögélt ugyan úgy kiöltözve, aktatáskával az ölében, mint ő. Ez egy meghallgatás, s nem munkafelkérés. Gondban volt, mit tegyen. A tekintetek rá szegeződtek. Ha most megfordul és elmegy, akkor megfutamodik ennyi ember szeme láttára. Ha marad, bizonyítania kell mind azt, ami születéséből adódóan az övé, akkor elismeri, azt hogy őfelette is van valaki, és ezt nehezen viseli. Nehezen viseli, ha függ mások döntésétől, ha mások elbírálásától függ az ő megítélése.

A helyzet kezdett kínossá válni, valamit tennie kellett. Keresett egy üres fotelt. Féltékeny tekintetek kisérték végig, míg le nem ült. Érezte, hogy ő csak egy újabb rivális. Ha elmegy az teljes kudarc, ha marad, még mindig van esélye. Bár még mindig meg volt győződve arról, hogy ő a legalkalmasabb a pozíció betöltésére, belül félt attól, hogy ezt mások nem biztos, hogy így látják. Itt volt a lehetőség, mellyel megmutathatja, hogy ki is ő, s mily hatalmas tetteket tud véghez vinni. Így hát várt, s közben végig nézett az arcokon. Ha volt is valakinek önbizalma, az jól véka alá rejtette. Az arcok hasonló érzelmeket tükröztek, mint amilyeneket ő érzett. Néhányuknak ez már a sokadik meghallgatásuk lehet, s kezdenek beletörődni a sikertelenségbe. Hát ez az, ami vele nem történhet meg, melyet ő soha sem tudna elviselni. Ő nem lehet egy ember a sok közül, s ezt másoknak is látnia kell, de az emberek vakok, s nem látják meg még az ennyire egyértelmű dolgokat sem. Próbálta magát olyannak mutatni, akit nem érdekli az itt kialakult néma feszültség. De a várakozás egyre hosszabbra nyúl, már aggasztóan hosszúra. Már mindenki az ajtót leste, hogy látta az arcokon, hogy ugyanarra gondolnak, mint ő. Biztosan megtalálták már azt, akié lesz az állás, azért húzódik el a benti beszélgetés.

Óráknak tűnő percek múlva kinyílt az ajtó, s egy idősebb úr lépett ki rajta. Bentről egy női hang hallatszott: - Majd értesítjük!-. A férfi becsukta az ajtót és kedvetlenül a többiek felé fordult. –Maguké a terep!- mondotta s a lifthez ment. Nem sok jóval kecsegtettet az arca. A lift megérkezett s a férfi eltűnt a becsukódó ajtó mögött.

Újabb hosszú percek múltak el, mire újból nyílt az ajtó. Egy fiatal, csinos hölgy lépett ki rajta: -Nagy Károly! – mondta. A férfi felállt a fotelből. Na eljött az ő ideje, most megmutathatja ki is ő valójában. Nem tudta mi vár rá odabent, de azt igen, hogy nem fog úgy távozni, mint az előtte próbálkozó, neki nem fogják azt mondani; „Majd értesítjük!”. Magára öltötte a természetes önbizalmát, s belépett az ajtón, el sem tudta képzelni azt, hogy nem győzhet, hogy ne kapja meg az állást, nem volt artenatíva.

A lány biztatóan rámosolygott. S ami bent várta, kellemes csalódás volt számára. Hárman várták, őt, kedves, barátságos arcok. Hellyel, kávéval, süteménnyel kínálták. Hamar elszállt az a feszültség belőle, mely rátelepedett kint a váróban. Már értette, miért tartott olyan sokáig a várakozás. S jött a beszélgetés. Érezte, szívesen fogadják mind azt, amit mond. Érezte, hogy őszintén fogadják beszámolóját eddigi munkásságáról. Gyorsan elröppen a számára kiszabott idő, s tisztelettel hívták fel a figyelmét erre a tényre. A fiatal lány feladta rá a kabátját és kikísérte az ajtóhoz. Kinyitotta neki és távozóban biztatóan közölte vele: -„Értesíteni fogjuk!”.

Másnap este csörög a telefonja. Egy ismerős női hang szólt bele: - „Nagy úr! Gratulálok! Öné az állás. Már holnap kezdhet, ha önnek is jó.” Hát mégis tudják az emberek, hogy ő a legrátermettebb erre a feladatra.