Minosz király

 

Ünnephez készülődött a város. Egész Kréta felbolydult, mindenki látni akarta a nagy eseményt, jó alkalmat nyújtva egy városméretű piacnak. Emberek sokasága hömpölygött az utcára, mint a hangyák kiknek feldúlták otthonukat. Árusok kínálták portékáikat; amforákat, illóolajokat, szárított gyümölcsöket, szőnyegeket, ruhákat, sarukat, háziállatokat s mindenféle egzotikus étkeket, kelméket kínáltak a népnek. A mesteremberek kivonultak az utcára, rögtönzött műhelyeket állítva fel sátraikban. A kovács helyben patkolta a lovakat, a fazekas kívánság szerint festette az amforákat, a kocsmáros bort mért mindenkinek. Szekerek karavánjai vonultak végig az utakon beljebb és beljebb tolakodva a hömpölygő tömegen át.

A város belseje felé kiszélesedtek az utak, hogy a palota előtti teret méltán nevezhessék a Főtérnek. Előkelő kocsik sorakoztak a palotakertben. A palotához vezető út két oldalát fasor díszítette s a fák között szobrok bújtak meg. A szobrok egytől egyik a bőséget és a gazdagságot ábrázolták. Az út végén ott volt Minos király csodálatos palotája, mely nem szűkölködött a hivalkodó cicomától, szimbolizálva Minos elképzelését a világról; minden az enyém.

A király, ami megtetszett neki, azt azonnal akarta. Nem volt képes türtőztetni magát, mindent birtokba akart venni. A legszörnyűbb az volt a számára, ha valamiről le kellett mondania, mindenhez ragaszkodott, mint az őzgida az anyjához. Így volt Posszeidon ajándékával is, a gyönyörű bikával. A tengerek ura akkor adta neki a bikát, mikor megkérte az istent, hogy segítse őt Kréta trónjára. Posszeidon ekkor a habokból kiküldött a szárazföldre egy csodaszép bikát azzal a feltétellel, hogy azt áldozza fel néki. És most itt áll kétségek között. Ha feláldozza, igaz, hogy Posszeidon elégedett lesz, de akkor nem birtokolhatja tovább ezt a fenséges állatot, oda a szépség, oda a csoda, ami csak az övé. De amennyiben nem ajánlja fel, a tengerek ura mérhetetlenül dühös lesz rá.

Felállt a trónusról és kilépett az erkélyre. Lenézett a zsúfolt utcákra. Emberek tömege, kik azért jöttek, hogy lássák, mikor Minosz király feláldozza a bikát. Tehát meg kell tennie, az emberek is ezt várják tőle, s ha nem teszi, becstelennek tartják majd. Mind ezek ellenére a bikát meg akarta tartani, nem tudott lemondani róla, mint már számtalanszor egyéb más dologról. De hát akkor mitévő legyen, hogyan tehetne eleget mindkét dolognak, a vágynak és a kötelességnek. Tanácsadójához fordult.

- Mond öreg barátom, mit tegyek? A bika, mely oly szép, mint egy isten, a szívemhez nőt, ha Posszeidonnak ajánlom, megszakad a szívem, de ha nem, népem csalódik bennem, a viharok istene pedig megharagszik rám.

- Keress egy másik bikát, amely ugyan olyan szép, mint amit Poszeidontól kaptál, és áldozd azt fel. Eme állatot pedig rejtsd el, hogy senki meg ne lássa, s reménykedj, hogy az isten nem veszi észre a cserét.

- Úgy teszek, ahogy mondod! Keríts hát egy másik bikát!

Az aréna lelátói megteltek emberekkel. Érezhető volt az izgalom. Mindenki látni akarta az isteni állatot. A kapuk kitárultak. Egy csodaszép fehér bikát vezettek be az arénába. Középen egy áldozóoltárt állítottak fel, melyet Poszeidont ábrázoló motívumok díszítettek. Majd bejött Minosz király kíséretével. A király díszes áldozóruhát viselt, melynek hímzései mind Poszeidont dicsőítették. Föllépett az emelvényre és felemelte az áldozótört.

- Poszeidon! Néked áldozom ezt az isteni teremtményt, melyet te küldtél hozzánk, hogy ezzel fejezd ki akaratodat, miszerint én, Minosz legyek a király. S most ezen áldozattal hódolunk előtted, jó szándékodat kérvén a királyságunk felé. E szavak után a bika felé fordult a tőrrel és leszúrta azt. A nép örült, tombolt.

Iszonyatos menydörgés rázta meg a levegőt. Az emberek az aréna közepe felé sandítottak. Ott állt Poszeidon, de nem örömtől torzult el az arca. Ráüvöltött a királyra:

- Minosz! Te be akarsz csapni engem? Ez nem az a bika, amit én ajándékoztam neked, bár ez is gyönyörű teremtés, de EZ NEM AZ! És én ezt nagyon sérelmezem, megszegted a fogadalmadat, ezért bűnhődnöd kell az egész az országoddal együtt! – Újabb menydörgés közepette, ahogy jött el is tűnt. Pillanatokon belül hatalmas vihar keletkezett és végig söpört Kréta szigetén.

Teltek-múltak a hónapok. A vihar, amit Poszeidon zúdított a városra, bár hatalmas volt, nem tett túl sok kárt. Az emberek ezt érezték, bár reménykedtek abban, hogy a tengerek istene ezzel megelégedett. De egy szép napon Minosznak fia született, de ez a fiú nem közönséges gyermek volt. Aphrodité hozta Minoszhoz:

- Íme a gyermeked, király! - szólt Aphrodité.

- Akkor fogant, mikor Poszeidon kérésére elcsábítottalak egy gyönyörű tehén formájában. Hát most rád bízom. Amint látod, ő egy közönséges gyermek, a fejét kivéve, amely egy bikáé. És rólad neveztem el Minotaurusznak, hogy mindig emlékeztessen téged hitszegésedre. – ezzel megfordult, hogy távozzon. Megállt és visszafordult a királyhoz:

- Azt el is felejtettem mondani: a kisfiad kedvenc étele a szűz emberhús!